Szerző: Martinovics Tibor | ápr 14, 2025 | Archívum
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A hazai irodalom és bölcselet egyik legnagyobb huszadik századi alakjára, a rendkívüli műveltsége ellenére az ötvenes-hatvanas években fizikai munkásként dolgozó, saját korában agyonhallgatott, máig ellentmondásosan megítélt kultikus íróra, Hamvas Bélára 2000 márciusa óta minden évben megemlékezünk Balatonfüreden.
Az anekdotikus történet szerint valamikor az 50-es években egy jelentős fővárosi könyvtár igazgatót keresett, s az állást nyilvánosan meghirdették. Hamvas barátai biztatására, két évtizedes könyvtáros múltjának és műveltségének tudatában elment ebbe a könyvtárba. Az egyik erőmű építkezéséről érkezett, mészfoltos, elhasznált munkásruhában, s mindjárt miután köszönt az intézet portásának elmondta neki, hogy az álláshirdetés miatt érkezett, s udvariasan megkérdezte, hogy az állást betöltötték-e. A portásnak viszont Hamvasra tekintve csak az jutott eszébe, hogy a nála érdeklődő férfi a saját portaszolgálatos állására gondol, hiszen napokkal azelőtt állt munkába a könyvtár alkalmazásában. Így azt válaszolta Hamvasnak – mit sem tudva arról, hogy az intézet igazgatót is keres – hogy az állást már betöltötték. Hamvas erre megköszönte a szíves tájékoztatást és távozott.
Akár így történt akár nem, mindenesetre a történet szimbolikusan jellemző Hamvas Bélára. A nyilvánosságtól visszavonult, az alkotóerő belső forrásainak élő szellemi emberként nem tartott igényt pozícióra, a kortársak elismerésére. Ezért is fontos, hogy a hálás utókor mindezt bepótolja.
Jóllehet az ókori és középkori keresztény bölcseletnek, a görög antikvitásnak vagy a hinduizmusnak külön-külön voltak Hamvasnál nagyobb filológiai műveltséggel rendelkező tudósai, mégis az ő személyében éledezett Magyarországon ezeknek a hagyományoknak egy különlegesen izzó energiája – egy mélyebb, a személyes látásmódot radikálisan átalakítani képes, értő együttlátása, melyről kijelenthető, sokak szemléletére gyakorolt valóban mély hatást. Sava Babicnak, Hamvas nagyszerű szerb fordítójának egyszer egy idősebb professzor minden irónia, pátosz és fellengzősség nélkül azt mondta, hogy szeretné, ha halála után a sírban párna helyett Hamvas Scientia Sacráját helyeznék a feje alá.
Mert aki megismerte műveit, az általában nem egyszerűen íróként olvassa tovább Hamvas Bélát. Nem az irodalomnak abban az értelmében alkotott, amely egy anyanyelvi közösség nyelvi zsenijeit képviseli maradandónak bizonyult műveken keresztül, melyek szépséggel, morális tanulsággal, az egy nyelvi közösségben élők összetartozásának megerősítésével szolgálnak. A Hamvas-életműre természetesen mindez egyszerre jellemző, ugyanakkor ennél többet is kínál: a személyes szemléletmód radikális átalakítását, a létezés eleven szellemi telítettségének élményét, mely képes lerombolni saját magunk elől is elrejtőző anyagiasságunkat.
A szervezők, a Hamvas Béla Asztaltársaság tíz fős tagsága színvonalas és fáradhatatlan munkájának talán ez a hamvasi energia az egyik hajtóereje. És talán ez a balatonfüredi Hamvas-napok kivételes sikerének oka is. 25 év, 25 hétvégi eseménysorozat, mely a vidéki magyar művelődés mára páratlan hagyományává nőtte ki magát. Ezzel a magából az életműből nyert lendülettel szeretnék az állandó és alkalmi szervezők ápolni, s minél szélesebb körben megismertetni, s az irodalmi kánonban az őt megillető helyre állítani Hamvas Béla szellemi örökségét.
Ezen a helyen meg kell emlékeznünk az említett Sava Babicról is – aki Szőcs Géza mellett – az Asztaltársaság tiszteletbeli elnöke, és aki a Hamvas-napok programsorozatának vázát egykor elgondolta és annak létrehozásában aktívan részt vett. Író, költő, tudós, a magyar irodalom szerb szerelmese, aki több évtizedes irodalomszervezői, fordítói és oktató munkájának köszönhetően nehezen túlbecsülhető érdemeket szerzett Hamvas Béla itthoni és szerbiai elismertetéséért.
Kívánok Önöknek a szervezők és a magam nevében a hétvégére méltó emlékezést és felemelő találkozást Hamvas Béla ma is élő szellemével és szellemiségével!
Fehér István irodalomtörténész beszéde 2025. márciusában a Hamvas Napokon, a kultikus író emlékfájánál hangzott el.
Szerző: Martinovics Tibor | okt 24, 2023 | Archívum
Cseh Tamás tiszteletére 2009 novemberében, a dalnok halála után emlékfát ültettek a Tagore sétányon. A kocsányos tölgyet Bereményi Géza ültette el, aki 39 éven keresztül írta együtt az emblematikus dalokat az énekessel.
És akkor Bereményi leveszi nagy, fekete kabátját, lerakja a park padjára és elindul a kocsányos tölgy felé. Úgy megy, mint aki egyedül szeretne most lenni, de nem teheti. A fa előtt ledobja a földre fekete kalapját, majd megragadja az ásót és a földkupacot elkezdi ráhányni a növendék fa tövére.
Egyenes derékkal. Nem néz fel. Őt viszont sokan nézik. Nem szokás a faültetéseket így szemlélni, most mégis így. Bereményit nézik, meg a földkupacoktól néha megrezdülő fát. Van, aki imát mormol. Barátja emlékfáját ülteti. Az ásóval ütemesen rakja a földet. A fagyott földet, elvégre november van. Olyan, mint egy temetés. Csak a koporsó helyett itt az ágaival kissé a Balaton felé hajló vékony tölgy. Rakja és rakja a földet. Megtapossa. Elegáns, fekete ünnepi alkalomra szánt cipő bele a földbe. A nadrág szára is. Újra és újra. Aztán megint a földrakás. A hátát nézem, milyen valószerűtlenül egyenes. Nem így szoktak az ásóval bánni. Szeretet van a mozdulatokban. Közben a hangszóróból egy dal szól. Szép szavak, egymás után rakva, de mind közül ezúttal csak pár áll össze mondattá: „megyek a nincsből a van felé”. Bereményi írta. Aki most éppen ás. Úgy kell szólni neki, elég, jó lesz, a tölgy elültetve. Jó, int fejével. Beledöfi az ásót a földbe. Egy asztalhoz kell mennie, nagy könyvbe ír. Dísz fadobozból veszi elő a tollat, nem gondolkodik azonnal ír: „Köszönöm, hogy Tamásnak emlékfát állíthattam”. Visszamegy a kabátjához, felveszi. Nézi a tölgyet. A mikrofonba bemondják a ceremóniának vége. Bereményi kalapja ottmaradt a földön, pár centire a fától hever. Valaki szól. Bereményi odasiet, és csak ennyit mond: ja, az apa kalapja.
Martinovics Tibor
(Balatonfüred, 2009. november 7, Tagore sétány, Cseh Tamás emlékfa ültetés.)
A faültetésről videó is készült, amely itt nézhető meg.
Szerző: viktor | máj 8, 2023 | Archívum
Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, ott, ahol a völgy megszűkül és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A Mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek, és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy ház nagyságú szikla és eltakarta.
A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott, és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztal nagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élő láva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta levő köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. Most a hársnak három derék vastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven vagy ötven szálra, ötvenujjú rettentő marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla, s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú négyemeletes egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántja ágainak és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy halhatatlan nevetés. Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyőzetni.
Lehet látni ilyet, álmodó fákat, akik behunyt szemmel gondolnak egy életre, ami nincsen sehol. Zaklatott arcú fák, elsüllyedve a titkolt elégtételekbe. Túl rossz nekik az élet, nem, mert rossz, hanem mert könnyebb képzelődni, mintha bele akarja magát sorsába, ahogy a ragadozó belemarkol a húsba, ahogy a repkény sötét ölelésében megfojtja azt, amibe belekapaszkodott. Látni hóbortos fákat, akik, mint a bolondok csavarják ágaikat, és ésszerűtlen mozdulatokat meredeznek, idétlen táncmozdulatokat tesznek, gúnyt űznek magukból, mert nincsenek magukkal egy véleményen. Vannak patetikus fák, vannak komorak, magányosak. Vannak idióta fák, obszcén, perverz, buta fák. Elvégre a fák arculat a félre nem érthető. A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban.
Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban, – meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosán, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? — mivel fenyegethetik még? — mitől félhet még? történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzött le és nem élt át? Mi az meghalni? Mi az félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja. Nem ismeri mi a bőség. Nem tudja, csak álmából, hogy mi a nyugalom. A béke idegen neki. A gazdagságról nem is tudja, hogy van. Kényelem? Mi az? Sovány, szikár, inas, megércesedett lény. Egy gonosztevő elvetemültségével és egy bölcs körültekintésével. Ha ember lett volna belőle, olyan életet élt volna, mint Attila vagy Dzsingisz kán, de úgy evett volna, mint Gargantua, és olyanokat ne vetett volna, min t Falstaff, és olyan nyugodtan ölt volna, mint Borgia. Ha állat lett volna, meg lett volna benne az oroszlán királyisága, a tigris vérengzése, az óriáskígyó ereje, az elefánt nyugalma, a zerge izmossága és a sas biztossága. Ha költő lett volna, olyan verseket írt volna, hogy meggyulladt volna a papiros. Ha zenét írt volna, olyan lett volna, hogy a hegyek táncoltak volna rá. Ha az emberben ma lenne érzék az iránt, ami fensőbbrendű, ennek a fának papja lenne, — fiatal karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken meg állna előtte, meghajolna és visszanevetne rá.
Hamvas Béla: Fák – A győző (A babérligetkönyv – Hexakümion, Életünk Könyvek, 1993, 179-182)
Fotók: Szamódy Zsolt fotóművész
Szerző: viktor | ápr 4, 2023 | Archívum
SZŐCS GÉZA: 901 évvel később…
Mottó: „A velencei dogét e házasság aggodalommal tölté el.”
Fogaimra visszapillantó tükröket szereltem,
hogy jobban emlékezzem
lányokra, lakomákra.
Arra, hogy ki voltam.
Mindhiába.
Jelentős magyar király vagyok.
Nevem Első Kálmán.
Királyok hosszú sora követ majd engem.
Második Endre, Harmadik István, Negyedik Béla,
Ötödik László… De Kálmán nem jön több egy sem.
Én vagyok Első és Utolsó Kálmán.
Nagybátyámat Szent Lászlónak hívták.
1068 körül születtem.
Apám neve Géza volt, foglalkozása: király.
Anyám leánykori neve: Loozi Zsófia.
Bácsikám, a drága Laci bácsi, előbb papnak szánt.
De végre is ő faragott királyt belőlem,
Szent Laci bácsi.
Legnagyobb külpolitikai sikeremet
a dalmát városok meghódításával arattam.
S most éppen itt vagyok inkognitóban
Tengerfehérváron,
e lepusztult és obskurus csehóban.
Téged várlak, hogy megjöjj Szicíliából.
Családom nevezetes
családom nagyon nevezetes.
Szexuális házasságtörés, orgyilkosság, végrendelet-
hamisítás, testvérharc, trónbitorlás
nem fordul elő benne. Illetve majd meglátod.
Hajam borzas. Szőrös vagyok, hunyorgató, púpos,
sánta és selypes. Trónra vágyó öcsémmel
a folyton lázadozó Álmossal
és ennek fiával, Bélával szemben
erélyesen jártam el
és mindkettőt megvakíttattam.
Senki sem tudja, hogy itt vagyok
s aki látja, hogy itt vagyok
nem tudja, hogy ez én vagyok.
*
Azt sem tudják, hogy ismerjük már egymást:
hogy Szicíliában kertész voltam
hogy kertész voltam nálatok.
Az volt a mi kertész-regényünk.
Szicíliában nárciszokkal
ültettem be a hegyfokot:
e hosszú nárcisz-mondatokból
tudtad meg azt, hogy ott vagyok.
A dózse meg akar öletni
a dalmát tengerpart miatt
ezért ülök most álruhában
itt lent a kikötő alatt.
Michieli Vitális,
így hívják a dózsét
egy Giovanni Volosini nevű orgyilkost bérelt föl
hogy megöljön. Csavargó-álruhámnak ez a titka.
1097-et írunk. Meg 1998-at is.
Jó volt kertésznek lenni nálad.
Beültettem a hegyfokot
s olyasmit sugdostam füledbe
mit viking ember nem szokott.
Búbánatos viking rokonaid
semmit sem sejtettek s jó ez így
mert hajjaj, ha rámtalálnak lányszobádban –
„No lám, a Halling téli díszbe van,
Piroslik alkonyat sugáriban.
Eh hagyjátok, ne bolondozzatok,
Mit táncoltok, vén gránitoszlopok?”
Anyókák, zuzmók, altatók.
Langt oppi lia, i, lia…
Az erdőn elveszett fiú
– Betakarták.
– Megitatták.
– Táncikáltak.
– Fenyegették.
– Kinevették.
– Kenegették.
– Tündérhajjal…
– Tündérhájjal…
– S tollruhájuk?
– Levetették…
Akit a villők elrejtettek:
el is felejtik azt a kémek.
Futkosnak, fejüket verik a falba:
kit is kell megölnünk…
hova lett…
valaki betakarta…
Akit a villők elrejtettek:
nem lel már reá az anyja.
Elfelejtik őt a kémek.
*
Altattuk egymást normann altatókkal.
»Arra vágyik ifjú szívem,
fenn messze távoli tájra.
Arra mennék, jaj nem lehet,
arra madár sose szállna.«
Altatódalok, altatók.
Most itt ülök és hallgatok.
Nárciszt virágzó éjszakák
és kertre nyíló ablakok.
Kikötők, csapszék, gyilkosok,
és ügynökök és angyalok.
Kikötő. Alga csak,
alga. Várlak,
görögtűzzel és törökmézzel,
előhívlak a sós vizekből,
és kinagyítlak és retusállak.
Előhívó ének
Elhoznak nekem téged
a normann tengerészek.
Megjelensz majd a kikötőben
hajóddal, hajóha-
daddal,
kibontott, hosszú, hosszú
és vörhenyes hajaddal
és fogaid közt tengerentúli
és földöntúli mondatokkal
és fantasztikus ruhákban
és hajókkal és hajcsatokkal.
A korlátnál állsz, hajaddal
a fedélzetet söpörve
és megérkezel, hogy átadd magad
megérkezel saját magaddal
és tengertől sós neveddel
és így szólsz: végy el engem végy el
vedd el ruhámat
és nevemet is vedd el.
*
Tintával írom ezt a verset.
Én, Első és Utolsó,
vagyis Egyetlen Kálmán.
Egy csavargó, egy kocsmatöltelék.
Hogy megtévesszem Volosinit, a velencei kémet.
Hé, halász! Friss-e a tintahal?!
A tintahalat, mint citromot,
addig mind gyűröm, csavarom
míg tintájával megtelik
a kalamárisom.
Ígyhát
a tintahal-árus
hala máris ott van
kalamárisomban.
S én így kiáltok: kalamájó,
kalamájó!
Tenyeremben egyre nő
az élet-szív vonal.
Giovanni Volosini, hallod-e?
Volosini, hallgass ide, mármost
hallod-e te Valószínű
Valószínű János, –
Apám révén én Honfoglaló Árpádtól, you know,
anyám ágán pedig
Nagy Károlytól származom.
Csitt, huss, hush.
Hush, alkoss, gyarapíts.
*
Senki sem tudja, hogy itt vagyok
s aki látja, hogy itt vagyok
nem tudja, hogy ez én vagyok.
*
– és vajon ott a gályán
nem akad ott egy széptevő?
ki szépteszi a lábát?
Ne légy más senkié,
hercegnőm, Hilda W.
Bíborcsigát és bort ide. Ide hát, nem világos?
Maga kicsoda? Hja, hja kérem,
csavargó vagyok, nevem sincsen.
Menyhárt vagyok vagy János.
Énnálam gyémánt? Dehogyis.
Kösöntyű, násfa sincsen.
Dehogyis várok valakit
csak itten üldögélek
a rakpart alsó kövén. Dehogyis király.
Éppen csak éldegélek.
Proletár vagyok. Az Árpád-házból.
S te munkás hallod-e
te naphosszat…
mit nyújtasz, odalentről, folyton…
Segéd vagyok
segéd-
kezem
nyújtom.
Tessék?
Ha király volnék, hogy hívnának?
Harmadik Szőrdinánd, hehe.
És ha gróf?
Ha gróf volnék,
nevem gróf Batman István volna.
Hát akkor agyő, barátocskám.
Még szerencse, hogy a kamu működik.
Kamu és gyémánt a kikötőben.
*
Húznék verslábaimra verscipőket
de ez csak olyan
versmezítlábas ének.
Vörös vitorlás bárkák hoznak téged
röpülsz felém a gályán
mint vizek feletti ének.
Hoznak téged a bárkák.
És rólam sugdolóznak
a szűkebb pátriákban
a szűkebb pátriárkák.
Michieli Vitális, túljárok rajtad.
Ha jő az ügynököd
– Giovanni, merre jársz –
hát tőlem tudd meg, ügynök:
tudd meg, hogy nem találsz,
hogy nem találsz meg engem.
Hé, figyejj má, Giovanni,
mire jó ölni folyton
oszt mindig csak rohanni –
hahó, kocsmáros!
– Parancsoljon, jellemtengernagy úr. Itt a bor.
– Csitt, csitt… de a bor… ez a bor… hm, hát ez oly…
– Igenis, fels…
– Csitt, csitt… hát e bor, ez a bor… oly
ziveres-zavaros… és mit lehetne enni?
– Nos hát így hosszú út előtt,
volna itt finom voyages-kenyér…
– Vidd ezt a bort a dózse emberének.
S ha kérdi, mondd meg neki, hogy munkás.
Hogy az vagyok.
Ha én lennék a lámpagyári munkás
Megvilágító ének
Ha én lennék a lámpagyári munkás
a minőségek szorgos ellenőre
s te királylány egy tengerparti várban:
én szeretnélek ennek ellenére
s hogy arcod gyöngéd fényekben fürösszem
én minden lámpást meggyújtanék éjjel
s így nézném arcod rejtett, őrült, forró
és mondhatatlan, szótlan szenvedéllyel.
Cselekmény csak ennyi.
És a díszlet:
külváros és rozzant lámpagyár,
hol az éjben elvtárs suhan átal
s féllábakon sok-sok lámpa áll.
*
Kerékbe törve
táncol a törpe.
Róka-nagyapám
kinéz ablakán.
Vörhenyes szakáll.
Sas dalol a fán.
AZ ÉN AZ ÉN AZ ÉN
A HÁROMTESTŰ ÉN.
Egy vitorlás, egy gálya.
Feljő a lépcsőn végig
feljő a víznek árja
lábam nyalja a tenger
vizes és kék kutyája.
A félig üres csésze
Idelent a szuterénben
vívódik a szuper-énem.
Láthatár és léthatár,
félig tele csésze
ma kezdődik életem
hátralevő része.
Hullámzik pincémben a tenger
játszótér van a tenger partján
s egy csónak van a stéghez kötve.
Na Conxypánban kötsz ki holnap
azelőtt vagy azután
s holnapután
Lapután.
Játékok lent a játszó-térben.
Egy szirén? vagy egy kicsi fóka?
hintácska?
csúszka?
libidóka?
ez van pincémben.
A földszinten lakom én, szegény,
közönséges és viseltes én.
A padláson lakik
Felettes Néni, az ember felettes nénje.
Kiabálok neki néha
mert milyen az ember
kiabál olykor felettesének
ordítva s toporzékolva:
engem vigyen föl a padlásra.
*
Lélekben lélekvesztőn,
így sietek feléd.
Dal a lélekvesztőn
Lélekbeszéd a lélekvesztőn.
Vagy útbeszéd az útvesztőben.
Hozzád beszélsz.
És hallgatsz közben.
Néked, néked, néked szól.
Naked soul, naked soul.
Én vagyok az, jó napot kívánok.
Lélekvesztőn lélekvesztő-ének.
S lent a mélyben névtelen növények.
S hajótestek s vízi alkotmányok.
Ez az ének
csak tenéked:
ez tenéked szól.
Ez az ének:
as the naked
as the naked soul.
Mint a lélek mezítlen beszéde
melybe tücskök hangja van betéve.
*
Ma este megjő kedvesem.
*
Testem, ezt az üvegtestet…
A lélek halhatatlanságáról
MERT AZ EMBER VILLANYKÖRTE!
becsavarja őt az Isten
valamilyen foglalatba
valamilyen áramkörbe:
becsavarja őt a sorsba.
Becsavarja őt a létbe.
Lélek, lélegzet, áram!
áram! áramlás! élet!
mint égőben az áram,
bennem is ég a lélek.
Meddig élhet egy körte?
S vajon én meddig élek?
S ha majd engem…
ha majd ezt a….
hogyha ezt az üvegtestet….
hogyha minket – így a körték –
mert milyen a körte sorsa:
ha valakik összetörték,
– így töpreng a körte énje –:
vajon mi lesz velem akkor?
Halhatatlan-e a lélek?
Föltámadhat-e a körte?
Halandó a villanykörte.
ÖRÖK CSAK AZ ÁRAM ÚTJA
ÁRAMKÖRBŐL ÁRAMKÖRBE.
Lámpakörte, villanykörte: Kálmán király idejében így nevezték régi nevén a villanyégőt. Ma már erdélyies kifejezésnek – transzilvanizmusnak – számít.
*
Ma este megjő kedvesem.
Megjő kedvesem, Égi Mása,
kit Célestine-nek szólítok:
ő az én szemem látomása
akiért partra szálltam egykor
elhajózván a távoli
és félig vad Szicíliába.
Szemlátomásom van vajon?
töpreng a szem: ő ez vajon?
avagy csak földi kópiája.
*
AHOGY HULLÁM ÉS SZIKLA
EGYMÁSBA VAN TASZÍTVA
S AHOGY EGY RÉGI JÓSLAT
VAN HOGY VALÓRA VÁLIK
ÚGY VÁROK RÁD A PARTON
LADY YO MINDHALÁLIG.
Kolozsvárott, 1998 májusában
Jegyzetek
1. Gaufredus Malaterra egykorú feljegyzése szerint Kálmán király 1097-ben is háborítatlanul birtokolta Tengerfehérvárt.
Kálmán király házassága II. Orbán pápa szövetségi rendszerébe illeszkedett. E korban a pápák legfőbb politikai és katonai szövetségese a dél-itáliai normann uralom volt. Így a pápák I. Roger normann gróf (1071–1101) leányainak házassága révén tettek szert leghűségesebb szövetségeseikre. Az első lányt VII. Gergely pápa idejében Raimund Saint-gilles-i gróffal adták össze, a második lány III. Róbert Auvergne-i grófé lett, a harmadik lány pedig, Konstancia, IV. Henrik fiáé, a lázadó Konrád hercegé.
Kálmán király a negyedik lányt vette feleségül, „akinek nevét nem ismerjük, s csak az óolasz buzilla (ófrancia pucelle, ‘szűzlány’) megjelölés félremagyarázása nyomán nevezték el a történészek tévesen Buzillának.”
E többszöri követváltás lezajlása után 1097 májusában került sor arra, hogy a menyasszonyt Szicíliából Horvátországon át Magyarországra hajózzák fényes kísérettel. A tengerfehérvári kikötőből Merkur erdélyi vajda 5000 vitézzel kísérte a menyasszonyt Székesfehérvárra, ahol óriási tömeg jelenlétében tartották meg az esküvőt.
Györffy György nyomán (Kálmán király, Bp., 1979)
- Kálmán király terve az volt, hogy Magyarországnak tengerpartot szerezzen, s így összeköttetésbe hozza a világkereskedelemmel. Bizonyára e terv indította arra, hogy a dél-itáliai normannokkal szövetségre lépjen.
A normannok Velence természetes ellenségei voltak, s már ezért is kívánatosnak látszott a velük való szövetkezés.
A velencei dogét e házasság aggodalommal tölté el.
Szalay József nyomán (A Magyar Nemzet Története, I., Bp., 1895)
- Részletek Kálmán király Micheli Vitalis velencei dogéhoz 1097-ben írott leveléből:
Amiért sem levelekkel, sem követekkel nem adtunk választ kéréstekre, azért még ne gondoljátok, hogy ez gőgből vagy furfangból történt, hanem az előny és haszon, valamint mindkettő szüntelen szilárdsága érdekében is.
Egyébként igaz hajlandóságunkat és követeinket gyakran nem fogadtátok tisztelettel, ez mintha tudva és szándékosan történt volna. Nagyobb tiszteletet és udvariasságot kérünk követünk iránt, éppúgy, mint saját magunk iránt.
Én, Kálmán, a magyarok királya a magam s mind az enyémek nevében veled, Micheli Vitalissal, Velence, Dalmácia, Horvátország hercegével és a Tieiddel mind, igaz és erős barátságot és egységet fogok a mai naptól tartani.
- A poémába foglalt norvég gyermekdal 4 sora Weöres Sándor átköltése („Arra vágyik ifjú szívem…”).Magát a dallamot zenekari szvit formájában Edvard Grieg is feldolgozta (Norvég fantázia. Op. 64, IV. rész).
- „No lám, a Halling…” – e 4 sor Ibsen-idézet (két részlet Peer Gynt dalából).
A vers 2000-ben különdíjat kapott a Quasimodo Költőversenyen.
Szerző: viktor | ápr 1, 2023 | Archívum
Engedjék meg nekem, hogy üdvözletemet egy szubjektív vallomással kezdjem. Valahányszor nyilvános megemlékezésre kerül sor Hamvas Béláról, szorongás fog el: vajon az elkerülhetetlen protokoll, a hivatalos objektivitásra törekvő hang nem hamisítja-e meg annak a személynek a képét, akitől semmi sem állt távolabb, mint a merev beskatulyázás, a rideg kategóriák -, még akkor is, ha az az elismerést, akár a dicsőséget szolgálta. És amióta írásai az elzártság után zuhatagként áramlottak a magyar szellemi vérkeringésbe, akadt is erre, így mondanám, az anti-Hamvas értékelésre nem egy példa.
Most azonban másként történt. Amint az ünnepi program olvasása közben eljutottam a sorig, amiből megtudtam, hogy fát ültetünk emlékére, méghozzá ezen a helyen, a Balaton partján, méghozzá a Tagore sétányon, egyszerre fellélegeztem. Egyik pillanatról a másikra felébredt bennem a kép, amikor még házasságunk előtt az első tőle kapott ajándékom egy Tagore kötet volt. Életfa, s még hozzá Bibó István emlékfájának közelében, a meghitt barátéval, akivel kevés szóval is oly jól értették egymást.
És a fa! Emlékoszlopok márványból, fémből nem egyebek, mint megdermedt hasonlatai az ősi fának, amely kivétel nélkül minden nép hagyományában összeköti a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. Napjainkban már kisszámú hagyományőrző közösségek is fát ültetnek az újszülött evilágra érkezésekor. Óvakodva a modern világban fenyegető profanizálástól alig merünk hivatkozni az evangéliumi valóság-szimbólumra, a végső tanulságra, amelyben a paradicsom megromlott életfája a megváltás fájává változott. Lehet-e a fánál méltóbb emléket emelni a géniuszoknak, akik életük áldozatával a föld és az ég találkozásán munkálkodnak?
Mindez eszembe juttatta Hamvas Béla fák iránti szeretetét. Ahogy képes volt séta közben valami elhagyott telken elénk bukkant kártevő mardosta fácskát megtisztítani, majd fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérni. Úgy látogattuk azt a juharfát, akár egy betegségtől megszabadított lábadozó gyermeket.
Az ilyen szeretet másik neve azonosulás. Nem tudnám megmondani, a szeretet feltétele-e az azonosulás képességnek, vagy azonosulás nélkül a szeretet sem lobban fel. Bizonyos, hogy a kettő nem választható el, egyik a másik mértéke.
Úgy érzem, illő, hogy erre az alkalomra felelevenítsük a Fák című, a fák ihlette esszéjét. Ha nem azonosult volna a koloskai hársfa kozmikus erőfeszítésével, a minden akadályon áttörő életakarattal, hogyan ismerte volna fel azt a tüzet, amit az emberi életben heroizmusnak nevezünk.
És az ágait földre hajtó szomorú fenyő -, az életünket kísérő melankólia, az örömre árnyat vető köd, ami több, mint fájdalom, ami mélyebbről fakad fel, mint a könny, Hamvas Béla szavaival. ‘a világ arca a sötét tükörben.”
De íme, a hegyoldalon a lenge nyírfácska, az örök szűz, a tisztaság, a szüntelen újrakezdés apadhatatlan forrása – virágzás. És nyomában tüstént a gyümölcs, az édes, a tápláló, a védelmező fügefa, őrködő anya. Oltalma megsemmisíti a küzdelem kínját, eltörli a világ szomorúságát, szánkban ízes valóságra váltja a virágillat ígéretét. Lombkarjai alatt mind együtt vagyunk: áldás.
Ám, ha valaki úgy vélné, hogy a fák sugallta költészet nem egyéb, mint változó emberi állapotunk antropomorf kivetítése, nemcsak a fák természetét értené félre, hanem az emberét is, mert a kozmosszal való azonosságunk éppen a nagy költészetben mondja ki magát.
Kozmosz – természetünk – életsorsunk – azonosság. Nem elég! Annak, akiben felszikrázik az emlékezeten túli emlék, több kell, más. Ha csupán a kozmikus azonosság részesei lennénk, beleolvadnánk a halál-élet körforgás hajtotta tehetetlen sorsba. De van a megnevezhetetlen, amit csonka emberi nyelvünkön csak emberfelettinek tudunk nevezni, lényünk eredendő és végső és egyetlen valósága, a világok feletti minden látás, amely felperzseli a sorsot, amely már nem köti össze a földet az éggel: a kettő benne egy.
Hamvas Béla Csontváry Magányos cédrusában lényünknek ezt az eredendő és végső valóságát fedte fel.
Tudjuk, vagy nem tudjuk, akik itt, vagy bárhol valakinek fát ültetünk, mind ennek a cédrusnak áldozunk. Ennek a fának nevében kell köszönetet mondanom az ültetőknek.
(Elhangzott Balatonfüreden, 2000, március 22-én, a Hamvas Béla emlékfa ültetése alkalmából)
Szerző: Martinovics Tibor | ápr 1, 2023 | Archívum
Cziffra György, a huszadik század egyik legzseniálisabb zongoraművésze, elhatározta, hogy egy művészeti központot kellene létrehozni, zenei és képzőművészeti központot, fiatal művészek számára. Akkor már Franciaországban élt. Élete tele volt magyar vonatkozású szimbólumokkal, hadd említsük meg, hogy gyötrelmes háborús évek után, majd börtönéveket, büntető-tábort, kőtömb-szállítást, kényszermunkát követően, tönkretett kezekkel képes volt visszatérni a zenei életbe, persze csak bárzongoristaként.
1956-ban aztán az történt, hogy az őszi zenei ünnepségek szervezői elő szerették volna adatni Bartók második zongoraversenyét, amelynek az volt a híre, hogy alapjában véve lejátszhatatlan. Egy híres kínai pianistát kértek fel a koncertre, aki hat hónapig tartó próbálkozás után lemondott az előadásról. Ekkor már nyár volt, és valakinek eszébe jutott Cziffra. Előrángatták az éjszaka homályából, és Cziffra bravúrosan, tomboló siker mellett eljátszotta a művet. 1956. október 22-én este a Zeneakadémián. Nem telt el huszonnégy óra, és kitört a forradalom. Ennek leverése után Cziffra nyugatra menekült és nemsokára már Párizsban koncertezett, majd rövidesen a legismertebb előadóművészek egyike lett.
Sok évvel később André Malraux-val, a francia kulturális miniszterrel találkozván, megemlítette neki, hogy egy összművészeti központot tervez létesíteni. Malraux javaslata az volt, hogy ezt ne Párizsban hozza létre, hanem a 30-40 kilométerre fekvő Senlis városkában, amely Franciaország történelmi bölcsője. Ott ebek harmincadjára jutott az ország legrégebbi gótikus temploma, amelyben az első Capetinget koronázták meg. A nagy forradalom alatt feldúlták, aztán kinevezték az Ész Templomának, majd kovácsműhely, katonai raktár (ez Nagyváradról ismerős), lovarda, tűzoltókaszárnya és garázs működött benne, s így jutott el az összeomlás állapotáig.
Malraux gondolata – a régivel, a régiben, a régi által újat teremteni – lenyűgözte Cziffrát és elhatározta, hogy megmenti a templomot. Ám a miniszter aggodalmasan azt kezdte tudakolni, van-e ehhez megfelelő tőkéje, kedves George. „Igen, feleltem hirtelen felvidultan, és rátettem a két kezemet az övére. Malraux rögtön kapcsolt. Szóval – kérdezte dermedten a művészt – ezzel a tíz ujjával akarja újjáépíteni romjaiból a királyi kápolnát? – Igen – felelte szerényen Cziffra, amire Malraux már csak annyit mondott: ez aztán mindennek a teteje, hogy „Attila egyik leszármazottja jöjjön vissza Franciaországba és állítsa helyre első királyunk kikiáltásának kápolnáját!”
„Újjáépíteni azt a vallási kegyhelyet, amelyet kifosztottak, megerőszakoltak és elárultak, újjávarázsolni Liszt Ferenc tiszteletére, ez több mint hódolat a mester előtt, ez invokáció” – összegzi Cziffra vállalkozása értelmét. (Itt hadd említsük meg, hogy 1956 októberében, még a Bartók-zongoraverseny előtt, Cziffra egy fellépésén tízszer játszotta el ráadásként Liszt Rákóczi-indulóját: a termet végül a rendőrség üríttette ki.
Játszhatta volna az Egmont-nyitány zongoraátiratát is.)
Cziffra Senlisban megvalósult álmában sokszoros metaforát látok. Kezdve a romokat újjáépítő, a romoknak új értelmet kölcsönző szándéktól, át a tíz ujjal is templomot és országot építeni képes akarat csodáján, egészen odáig, hogy az európai kultúrát nemcsak Budapesten lehetséges gyarapítanunk, hanem még Párizs környékén is (mellesleg nem is túl messze Trianontól). A magyar földönfutó, „Attila unokája”, vagy ha úgy tetszik, Batu kán pesti rokona éppen ezt tette, talpra állítva a lezüllesztett szakrális és históriai kegyhelyet. Azt nem tudjuk, megtörtént-e, amit Malraux így fogalmazott: ha Cziffrának sikerülne ezt a szépséget újra feltárni, Franciaország gyertyát fog gyújtani a tiszteletére. A miniszter szavát adta erre, és talán nekünk sem kellene sajnálnunk egy gyertyát Cziffra emlékére. Három nappal ezelőtt, november 5-én töltötte volna be 88. életévét.
Senlis környékét leírva Cziffra – a francia olvasónak! – egy Radnóti Miklós-verssel zárja emlékiratait. A vers címe: Emlékeimben…, és azt idézi fel, amit a Senlis felé vezető úton látott a költő egy esős alkonyatban, amikor egy pillanatra elfogta őt a boldogság:
Az Ermenonville felőli nyíres, mint fehérszoknyás kislány fut be a tájképbe, s az út fordulójában egy katona áll. A költő szeme rögzíti azt, ami szokatlan azon a katonán: Foga közt rózsaszál.
Cziffra azzal a gondolattal fejezi be emlékeit, hogy életében vissza-visszatérő fenyegetés volt a szellemi halál, amely abban az órában, amikor minden veszni látszik, művészi feltámadásba változik át.
És azt is mondja, az újjáépítés boldogságának élményével kibővítve Radnóti metaforáját, hogy mindenkinek, aki Senlist meglátogatja, rózsaszál legyen a fogai közt.
Jegyezzük meg ezt a képet, mint a szellemi halál helyett a művészi feltámadást választó élniakarás szimbólumát.
Szőcs Géza írása az Irodalmi Jelen folyóiratban jelent meg 2009. novemberében.
