Hamvas napok
A győző
Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, ott, ahol a völgy megszűkül és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A Mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek, és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy ház nagyságú szikla és eltakarta.
A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott, és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztal nagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élő láva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta levő köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. Most a hársnak három derék vastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven vagy ötven szálra, ötvenujjú rettentő marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla, s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú négyemeletes egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántja ágainak és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy halhatatlan nevetés. Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyőzetni.
Lehet látni ilyet, álmodó fákat, akik behunyt szemmel gondolnak egy életre, ami nincsen sehol. Zaklatott arcú fák, elsüllyedve a titkolt elégtételekbe. Túl rossz nekik az élet, nem, mert rossz, hanem mert könnyebb képzelődni, mintha bele akarja magát sorsába, ahogy a ragadozó belemarkol a húsba, ahogy a repkény sötét ölelésében megfojtja azt, amibe belekapaszkodott. Látni hóbortos fákat, akik, mint a bolondok csavarják ágaikat, és ésszerűtlen mozdulatokat meredeznek, idétlen táncmozdulatokat tesznek, gúnyt űznek magukból, mert nincsenek magukkal egy véleményen. Vannak patetikus fák, vannak komorak, magányosak. Vannak idióta fák, obszcén, perverz, buta fák. Elvégre a fák arculat a félre nem érthető. A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban.
Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban, – meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosán, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? — mivel fenyegethetik még? — mitől félhet még? történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzött le és nem élt át? Mi az meghalni? Mi az félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja. Nem ismeri mi a bőség. Nem tudja, csak álmából, hogy mi a nyugalom. A béke idegen neki. A gazdagságról nem is tudja, hogy van. Kényelem? Mi az? Sovány, szikár, inas, megércesedett lény. Egy gonosztevő elvetemültségével és egy bölcs körültekintésével. Ha ember lett volna belőle, olyan életet élt volna, mint Attila vagy Dzsingisz kán, de úgy evett volna, mint Gargantua, és olyanokat ne vetett volna, min t Falstaff, és olyan nyugodtan ölt volna, mint Borgia. Ha állat lett volna, meg lett volna benne az oroszlán királyisága, a tigris vérengzése, az óriáskígyó ereje, az elefánt nyugalma, a zerge izmossága és a sas biztossága. Ha költő lett volna, olyan verseket írt volna, hogy meggyulladt volna a papiros. Ha zenét írt volna, olyan lett volna, hogy a hegyek táncoltak volna rá. Ha az emberben ma lenne érzék az iránt, ami fensőbbrendű, ennek a fának papja lenne, — fiatal karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken meg állna előtte, meghajolna és visszanevetne rá.
Hamvas Béla: Fák – A győző (A babérligetkönyv – Hexakümion, Életünk Könyvek, 1993, 179-182)
Fotók: Szamódy Zsolt fotóművész
Szakonyi Károly irodalmi est
Költők versenye Füreden
Balatonfüred ebben az évben is meghirdeti a Salvatore Quasimodo Költőversenyt. A több mint harmincéves múltra visszatekintő költőversenyhez hasonló kezdeményezést Európában nem nagyon találni, a rendezvény az elsők között hozta létre az egységes, magyar irodalmi tér fórumát. Idén szeptemberben ismét a Balaton-parti városban találkozik majd a hazai irodalom színe-java – hangzott el az esemény sajtótájékoztatóján.
Bóka István polgármester a Szőcs Géza Irodalmi Szalonban rendezett tájékoztatón hangsúlyozta: Balatonfüred a kultúra városa, ami nemcsak egy szlogen, hanem a hosszú évek óta zajló átgondolt kulturális fejlesztések hozománya. A város jelentős irodalmi hagyományokkal is rendelkezik, amelynek ugyanúgy része a Lipták Gábor hagyaték, mint a Quasimodo költőverseny, ami a település imázsának egyik meghatározója.
– A napokban adtuk át a Modern Műtárat, egyedülállónak számít ma egy kortárs kiállítótér megnyitása. Hamarosan megnyílik a megújított Esterházy-villa és a Helytörténeti Gyűjtemény. Irodalmi folyóiratot adunk ki, létrehoztuk a Szőcs Géza Irodalmi Szalont, és évről évre a költőversenynek köszönhetően itt Balatonfüreden találkoznak a hazai irodalom legkiválóbb alkotói – fogalmazott Bóka István.
A 31. alkalommal meghirdetett Salvatore Quasimodo Költőverseny friss pályázatát Széchenyi Ágnes irodalomtörténész ismertette. A kortárs verspályázaton két magyar nyelvű, nem publikált költeménnyel lehet részt venni, amiket 2023. június 30-ig várnak a szervezők. A zsűri által kiválasztott díjnyertes alkotásokat ez év szeptemberében irodalmi fesztivál keretében mutatják majd be Balatonfüreden. Dalverseny is kapcsolódik az eseményhez, a Quasimodo Költőverseny elmúlt 30 évében nagydíjban illetve különdíjban részesített költőinek bármely verse megzenésíthető. A pályázatok itt olvashatók.
– A költőversenynek komoly rangja van, fontos, hogy megőrizzük a színvonalát. Ugyanakkor nagy erénye, hogy nyitott, bárki adhat be verset, ami fontos üzenet a mai környezetben, amikor a költészet veszíteni látszik az erejéből – így Széchenyi Ágnes. A Quasimodo költőverseny zsűritagja elmondta, az elmúlt harminc évben több mint hétezer, a pályázati kiírásra érkezett verset olvasott el, minden évben többszáz költemény érkezik, erre számítanak idén is.
Cserép László, a Szőcs Géza Irodalmi Szalon vezetője ismertette a szalon idei jelentősebb programjait, amelyek között természetesen a költőverseny szeptemberi gálaműsora is szerepel. Vendég lesz a szalonban többek között Szomráky Béla Olaszország-szakértő, a pápa tolmácsa és Geskó Judit művészettörténész. Megemlékeznek a 200 éve született Madách Imréről, augusztusban Szőcs Géza 70. születésnapjáról, októberben pedig Cseh Tamásra emlékeznek, akinek Bereményi Géza ültetett emlékfát a Tagore sétányon.
A rendezvény végén bemutatták A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, amelyet Szilágyi Enikő Jászai Mari-díjas színművész szerkesztett Szőcs Géza költeményeiből.
– Szőcs Géza az új verseskötetének kolozsvári bemutatójára egy előadást tervezett, amelyen én adtam volna elő a verseit. Ez halála miatt nem valósulhatott meg, emberi, művészi és baráti kötelességemnek éreztem, hogy ennek emlékére összeállítsam ezt a kötetet – mondta Szilágyi Enikő.
