Freund Tamás levélben köszöntötte a Szellem és algoritmus – ontológiai, szemantikai és morális kérdések metszéspontjában című konferencia résztvevőit. A Balatonfüreden, 2026. november 13-14. között rendezett tudományos konferencián Lovász Ádám, Kulcsár Géza, Cserép Csaba, Tahyné Kovács Ágnes, Cserép Csongor, Kolonits László és Pető Zoltán előadását hallhatták az érdeklődők.
Köszönöm a szervezőknek, a Magyar Szemle Alapítványnak és a Hamvas Béla Asztaltársaságnak a megtisztelő fővédnöki felkérést a mai interdiszciplináris minikonferenciára, melynek témája – a mesterséges intelligencia és a hagyományos értékek összeegyeztethetőségéről – nem csak aktuális, de nagyon izgalmas, és húsba vágó is. Sajnos programjaim nem tették lehetővé, hogy személyesen részt vehessek a konferencián, de örömmel osztom meg egy-két gondolatomat a témával kapcsolatban, annak is a hozzám legközelebb álló kérdéskörével, az agyi funkcióinkkal, a kreativitással és a művészetekkel összefüggésben.
Ma már tudjuk, hogy a kreatív gondolkodóképesség kialakulásának feltétele a gazdag belső világ, ami érzelmeink, motivációink összessége. Belső világunk impulzusait mára ismertté vált idegpályák közvetítik, súlyozni képesek az elraktározandó csomagokat, meghatározva ezzel hosszú távú hozzáférhetőségüket eredeti, új gondolatok megszületésekor. Ez jelentős különbség az MI-hez képest, ahol ilyen, egyénenként különböző súlyozás nehezen képzelhető el. Ezek a pályák hangolják össze az éppen kódoló, a memória bevésését végző idegsejtek működését, de csak akkor, ha van mit szállítaniuk! Elég gazdag és hiteles-e ez a belső világ?! Az érzelemgazdagság fokozásához katartikus élményekre van szükség, melyeket elsősorban a művészetek, azon belül is kiemelten a zene tud biztosítani. Különösen akkor nagy a hatás, ha nem csak befogadóként, hanem a művészi alkotó közösség aktív tagjaként, például kórusénekesként részt is veszünk az értékteremtésben. Ezek az élmények az örömhormonként ismert dopamin agyi felszabadulásának, ezen keresztül pedig az öröm- és kielégültségérzésnek olyan kimeríthetetlen forrásai, amit nem lehet drogokkal vagy bárminemű anyagi javak fogyasztásával tartósan kiváltani. A belső világ hatékony fejlesztése annak a léleknek a gazdagításáért és nemesítéséért is felel, amely létkomponensünk tesz bennünket igazán emberré, kreatív gondolkodó, morális lényekké.
Korunkban a belső világnak, a lélek hangjának különös jelentősége van. A virágzó természettudományi kutatások, a szédítő technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia, a molekuláris genetika, klónozás világában élünk. Talán sohasem volt ennyire fontos, hogy a ráció, az intellektus mellett én-tudatunk, lelkünk tudományosan megfoghatatlan oldalát is fejlesszük. Most, amikor a mesterséges intelligencia néhány gombnyomásra megszámlálhatatlan „alternatív valóságot” generál, különösen fontos megőriznünk belső világunk autenticitását, értékőrző hitelességét, hiszen a jövőben könnyen eljöhet a pillanat, amikor ez jelenti majd a legfontosabb hidat az elménk és az „igazi valóság” között.
Korunk egyik ugyancsak kritikus kérdése agyunk kapacitása és az információáradat kezelése. A problémás internethasználat, hasonlóan a kábítószerezéshez, dopaminkibocsátással jár az agy örömérzetközpontjában, ami függőséghez vezet. Mivel a művészeti élmény hasonló módon, dopaminfelszabadítással okoz örömérzetet, rendelkezésünkre áll egy mindenki számára elérhető, kimeríthetetlen és egészséges öröm- és jutalomforrás, nincs szükség szerhasználatra, vagy egyéb addiktív tevékenységekre.
Egy ide kapcsolódó, látnoki Kodály-idézet így szól: „Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg. Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. (…) A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.”
A művészetek számomra az örök reményt is jelentik, hogy ember voltunk, még ebben a mehanizálódó korban is, meg tudja haladni ösztönlény voltunkat, önző biológiai természetünket. Hiszen: „Tudom, hogy nem csak porból vagyunk” – írja a 18 éves József Attila a Tanításokban:
„Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Így keveredik el Istennel a lélek.”
Az őrületes technológiai fejlődés ölelésében különösen fontos, hogy figyeljünk oda, mit üzen nekünk ez a lélek, transzcendens lételemünk, nem csak kisebb családi közösségeinkben, hanem a tágabb családban, munkatársaink körében, lakóhelyünkön, sőt nemzeti közösségünkben is.
Sikeres, tartalmas konferenciát kívánok.
Budapest, 2026. november 13.
